Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2.A dolgok szép lassan beindulnak

2012.04.10

 

II. fejezet: A dolgok szép lassan beindulnak!
Írta: Zsebi

 

 

A következő nap időjárási szempontból remek volt, csak az eleje… hát, annak a napnak az eleje nem tartozott Naruto ’top ébredések’ listája közé.

Mert hát…

A nap sugarai a függönyön keresztül vékony sávban sütöttek be, egyenesen egy szőke fiú fejéhez. Egy álmos kék szempár nyílt ki lassan, és ahogy megérezte a hírtelen szemébe villanó fényt, rögtön tenyerével odakapott.

Nem volt kellemes érzés, az biztos. Kicsit hasonlított ahhoz az érzéshez, mintha kiégették volna a retináját.

És az… egy kicsit fáj.

Kómásan ülésbe tornázta magát. Egy pár percet még bámult maga elé, majd szobatársa ágyára nézett.

Bevetve, üresen állt a helyén. Tulajdonosa valószínűleg már rég elhagyhatta a szobát, mivel táskája hiányzott onnan, ahova este bekészítette.

Narutónak egy gyanús gondolat futott át a fején: fekete hajú Őbunkósága vagy nagyon korán kelő, amit simán el tudott képzelni, vagy ő ébredt túl későn – ami tény volt.

Ha az utolsó lehetőség…

Naruto az éjjeli szekrényén hagyott karórára nézett. Riadtan kerekedtek el a szemei.

-          Elkéstem, basszus!

Egyszerűen kiugrott az ágyból, ám a lábára csavarodott takaróban rögtön hasra is esett.

Duzzogva tápászkodott föl.

’Miért van az, hogy ha ebben a szobában vagyok, mindig taknyolok egy nagyot?!’

Kapkodva öltözködött. Fölkapta az egyenruháját, és fölhúzta a fekete gatyát – fordítva. Szitkozódva vette újra le, majd föl. Fehér ing volt hozzá, sötétzöld nyakkendővel.

Nyakláncát, amit mindig hordott, az ing alá rejtette, így csak fekete zsinórja látszott ki a nyakánál.

A tükörbe nézett, és elfintorodott. Túl diszkrétnek számított az egyenruha hozzá képest. Szívesen földobná néhány színnel, mondjuk narancssárgával…

Erre most nem volt idő, fölkapta a táskáját és rohant ki a szobából. Az ajtót bezárta és sietős léptekkel a közös mosdó felé vette az irányt, ami a folyosó végén volt – minden emeletnek egy.

Fogat és arcot mosott. Nem törődött azzal, hogy nála maradt így a fogkeféje, azt is lazán bedobta a táskájába, és amilyen gyorsan csak tudott, nekiiramodott.

Ahogy elrohant az épületek előtt, fölnézett rájuk. Hát, nem sikerült reggel elkapnia egy diákot sem. És mind ez annak a szemét temének a hibája! Miért nem ébresztette fel őt is? Egyszerűen csak hagyta, hogy tovább aludjon és elkéssen.

Fölgyorsított a tempón. Egyre csak dühösebb lett és gondolatban jól pofán rúgta szobatársát. Az ő hibája az egész! De várjon, csak majd jól megkeserüli.

Pár perc alatt a kapuhoz ért nagy lihegve. Nem volt rossz erőlétben, és futni is elég gyorsan tudott, így hát hamar beért.

Mármint, ha nem számítjuk azt az eddigi 10 perc késést.

Átrohant az előcsarnokon, és előkotorta az órarendjét.

Az első óra természetesen sima osztályfőnöki volt, tekintettel az első napra. Nem tudta előre, ki a tanár, a lapra kicsi betűkkel a tantárgyhoz csak annyi volt oda írva, hogy „Umino”

2002-es terem – gondolta, és gyorsan fölrohant a lépcsőkön. Második emelet. Már szúrt az oldala, mikor föl ért. Nem lazsált sokat a pihenéssel, kettőt szusszantott, hogy lelassítsa légzését, és fordult is jobbra, a terem felé. Hamar megtalálta, bekopogott az ajtón, majd benyitott.

Minden szempár rászegeződött, ahogy átlépte a küszöböt. Nem foglalkozott velük, tovább sétált a tanárhoz, és meghajolt.

-          Elnézést a késésért.

-          Megmagyaráznád az okát, Naruto?

A szőke fiú először elgondolkozott azon, hogy miért tudja egy új iskolában az első nap egy tanár rögtön a nevét.

- Naruto?

De a hangja… kifejezetten ismerős volt. Kedves emberé, aki most nagyon próbál szigorúnak látszani. Csak nem? Ő az osztályfőnök?

Fölegyenesedett, majd végre rá nézett a tanárra. Elkerekedett a szeme.

-          Iruka… - egy fölvont szemöldök. - …sensei?

Nagy sóhajtás.

-          Igen, Naruto. Nos, akkor miért késtél?

S mint ahogy szőke hősünktől megszokhattuk, most is előbb cselekedett, mint gondolkodott.

-          Mert későn jöttem be.

Pár helyen visszafojtott nevetés hallatszott. Iruka-sensei döbbenten nézett a fiúra, akiben akkor tudatosult, mit is mondott pontosan.

-          Hogy mondod?

-          Bocsánat, én… - kényszeredetten elvigyorgott.

Iruka fejcsóválva legyintett. Ezeket a meggondolatlan cselekedeteket teljesen megszokta Narutótól. Általános iskolás korában ismerte meg őt, nem sokkal azelőtt kezdett tanítani ebben a suliban. A szemtelen és vidám kiskölyköt első látásra megkedvelte. Tsunade irodájában találkozott vele először. Az igazgatónő aznap délutánra magához vette a szőke gyereket, aki nagyjából mindent elkövetett, hogy idegesítse és gátolja a munkában őt. Onnantól többször is összefutottak, és Iruka eldöntötte, hogy megtanítja egyre és másra a kis Narutót. Ám ez a cél elég sok fejfájással járt.

-          Jó, mind egy – körülnézett a teremben. – ülj oda, kérlek.

Egy helyre mutatott. Naruto többször is megnézte, hogy megbizonyosodjon róla, nem lát rosszul.

Kettes padok voltak a teremben. És az, aki mellé ültették, egy ismerős, fekete hajú srác volt.

Valami felsikított benne.

-          Ne! – nézett könyörögve Iruka-senseiire. – kérem ne! Bárhova, csak oda ne!

Pár fiú köhögött kettőt, hogy elnyomja nevetését. Azonban a lányok többsége mintha kicsit megsértődött volna.

Ők bezzeg mindent megtettek volna, hogy oda ültessék őket. De el lettek utasítva. Erre ez a fiú elkésik, és visszautasítja. Ilyen nincs!

Naruto gondolatai viszont máshol jártak. Ő szélsebesen pásztázta az osztálytermet másik hely után.

Talált is egyet. Egy kissé kövérkés fiú mellet volt.

-          Akkor inkább oda – mutatott az üres székre.

Mielőtt a sensei válaszolhatott volna, a pufók srác megtette.

-          Bocs, de nem. Ide Shikamaru ül.

Hát akkor nincs más lehetőség. Naruto elindult Sasuke padja felé. A szobában ép hogy nem nyírták ki egymást… de mi lesz, ha egész évben, minden nap mellette is kell ülnie.

Katasztrófa, az biztos.

Odasétált az említett padhoz, és ledobta magát a székre. Szobatársa – aki most már egyben padtársa is – felé fordult. Könyökét az asztalra, állát tenyerébe támasztotta, úgy nézett Narutóra. A fiú viszonozta a pillantást.

A sötét hajú gúnyos félmosolyra húzta az ajkát. A szőke fejében először az futott át, hogy kifejezetten ’szexi’, de rögtön az eszéhez kapott, amint Sasuke halkan megszólalt, hogy csak ő hallja.

- Na, mi van, kiválogattad magad, királykisasszony?

Naruto szívesen visszavágott volna, de nem akart erre az órára már több balhét. Inkább behunyta a szemét és diszkréten elmosolyodott.

Nagyjából kisaccolta, hol lehet Sasuke bokája, majd összegyűjtötte erejét, és rúgott.

Egy fájdalmas felszisszenés hangzott az amúgy néma osztályban. Sokan a hang forrása felé fordultak, Sasuke pedig gyorsan rendezte arcvonásait, hogy nyoma se legyen a fájdalomnak és a meglepődöttségnek.

Iruka abbahagyta a magyarázást.

-          Mi történik ott, fiúk?

Naruto vigyorogva válaszolt.

-          Semmi, nem csináltunk semmit, Iruka-sensei.

A férfi még egy ideig gyanakodva kémlelte őket, de nem látott semmi gyanúsat, csak egy vigyorgó Narutót, és egy – szokásához híven – érzelemmentes, unott Sasukét. Így hát inkább folytatta azt, amit elkezdett.

Sasuke bosszúálló típus volt. Most sem tagadta meg önmagát. Elhelyezkedett a székében, hogy minél jobb szemszögből kezdhesse meg a ’visszavágót’.

Egy nyögés tört föl Naruto torkából. A többiek csodálkozva néztek újra a páros felé.

Iruka Umino fáradt tekintettel nézett vissza rájuk.

-          Mi az, már megint?

Most Sasuke felelt a szőke helyett, aki feltűnésmentesen, hogy senki se vegye észre, megdörzsölte sajgó lábszárát.

-          Itt nem történt semmi. Ugye, Naruto?

Naruto szemei kicsit el voltak homályosodva a fájdalomtól, de kényszeredett mosollyal válaszolt.

-          Igen, tényleg semmi.

Ez volt az első alkalom, hogy a sötét hajú szobatársát a nevén nevezte. És ez nem kerülte el a másik figyelmét sem.

Az óra további részében – sőt, inkább a nap hátralevő idejében – nem történt különösebben semmi. A két fiú kihúzódott padjuk két szélére, lehető legtávolabb egymástól, így próbálták elkerülni a további konfliktusokat.

Ebédszünetben Narutónak megkocogtatták a vállát. Csodálkozva nézett fel a barna hajú fiúra.

Amaz elvigyorodott, és ezzel a vicsorgással kissé emlékeztetett egy kutyára.

-          Helló, Kiba vagyok, emlékszel? Tudod, aki…

Narutó bólogatott.

-          Naná, hogy. Köszi az útbaigazítást, jól jött.

-          Figyelj, ember, amit az Uchihával levágtál, az nagyon jó volt. – röhögött.

Naruto értetlenül nézett rá, majd, mint akinél fölkapcsolták a villanyt, fölfogta.

-          Jaah, hogy te Uchiha alatt arra az idióta Sasukéra gondoltál? – Elvigyorodott ő is, minek hatására, hála az arcán lévő bajuszszerű karmolásoknak, úgy nézett ki, mint egy róka.

-          Gyere, bemutatlak pár embernek.

Így indult hát el a két állat – a kutya meg a róka – egy másik asztal felé.

Na de mi történik e közben a harmadikkal? A mi hollónkkal?

Sasuke egy majdnem üres folyosón támasztotta a falat. Nem volt éhes, egy almát megevett ebédként, de több valahogy nem fért bele.

Ezt ő magának valahogy úgy magyarázta, „hányingert kap attól a szőkétől”. Annyira föl tudta idegesíteni, hogy az már szinte lehetetlen. És ahogy elnézte, a dolgok fordítva is igaznak minősültek.

Itachi szórakozottan szemlélte öccsét.

-          Úgy hallottam van valami szőke szobatárs, aki alaposan fölforgatja az életedet.

Válaszul a fiatalabbik morgott egyet. Már nem is csodálkozott, hogy Itachi máris tudja. Ő minden alkalmat megragadott Sasuke bosszantására. Az anyjuk régen úgy magyarázta neki, mikor kicsi volt, hogy bátyja így fejezi ki a szeretetét.

Sasuke bele se mert gondolni, milyen lehet, ha valakit utál?

-          Ezt biztos infóból tudom. Oly’ csendes napjaidnak mostantól vége.

Ha Itachi nem lett volna Uchihából, akkor most kárörvendően fölkacagott volna. Csak hogy az volt, így hát beérte egy gúnyos mosollyal is.

-          Nem érdekel, miket hallasz a „madárkáidtól”. És nem hiszem, hogy ezért hívattál volna magadhoz. Egyébként is szokd meg, nem vagyok kutya, akinek csak füttyentesz, és a lábaidhoz rohan.

-          Mégis itt vagy, nem, bolond kisöcsém?

Sasuke most legszívesebben pofon vágta volna Itachit. De legyűrte mérgét és próbált a következőkre koncentrálni.

-          Az iskola nagy bajban van.

A fiatalabbik kérdőn nézett az idősebbikre.

- Az igazgatónő most is egy férfivel tárgyal. Egy nem éppen tiszta szándékú üzletemberrel. Most éppen azon van, hogy kiforgassa a suli zsebeit. – tartott egy levegőnyi szünetet. – És mit ne mondjak, egész jól halad.

Sasuke kezei ökölbe szorultak.

 

*

 

A két testvér Uchihához nem való módon hallgatóztak. Talán már be is csöngettek, de ez volt most a legkisebb bajuk. Inkább a bent elhangzottakra tereltél figyelmüket.

- Sajnálom, hogy így áll a dolog, Tsunade, de a polgármester is elfogadta a kérvényemet, és jelenlegi adósságait számolva már csak ez maradt az egyetlen lehetőség. – negédes, behízelgő, undorító hang. Egy férfié lehetett – valószínűleg azé az emberé, akiről Itachi beszélt.

- Nem engedem kizsigerelni az iskolámat. És lebontani sem. Az adósságaimat pedig én magam elintézem, ha nem bánja.

Tsunade mérges volt. Nem, inkább dühös. Nagyon dühös.

-          Nem hiszem, hogy bármit is tehetne, hölgyem – kacagott az ismeretlen, ámbár máris megutált hang. – mint már az előbb említettem, elfogadták a kérvényeimet. Az egész már csak idő kérdése.

-          Nem adom oda az iskolámat, holmi pitiáner csalónak! – hallatszott a kiabálás.

Újabb idegesítő kuncogás.

-          Ugyan, nekem nem az iskola kell – mondta nyugodtan a hang. – hanem a helye.

’…és a pénze.’ Bár ez a mondatrész kimondatlan maradt, még így is tisztán lehetett hallani a levegőben. Ki nem mondott szándék volt ez. De piszkosul egyértelmű.

Itachi és Sasuke összenéztek. Szavak nélkül is értették egymást. Tsunade már nem tehetett sokat, csak annyit, hogy kitart. Nekik kell cselekedniük. Méghozzá minél hamarabb.

-          Alá fogja írni a szerződést, ebben biztos vagyok.

Valaki felállt. Ezt bizonyította a fotelből előjövő nyikorgás. A fiúk gyorsan észbe kaptak, elfutottak az ajtó közeléből. Egy nyitva hagyott takarítói raktárban húzódtak meg.

Ajtónyílás. Két ember lépteinek a zaja.

-          Öröm volt önnel… hogy is mondjam. Üzletelni, Tsunade-san. – távolodó hangok. – biztos vagyok benne, hogy még látjuk egymást!

Egy halk női sóhaj, majd az ajtó csukódása.

A két Uchiha kilépett a vegyszer szagú raktárból. Az igazgatói irodából hangos káromkodásokat lehetett csak hallani.

- Hát ez ciki, tesó – vigyorgott egymásra a két holló. – úgy néz ki, itt miénk a piszkos munka.

- Máris intézkedem – bólintott az idősebbik, majd sarkon fordult, és mobilját a füléhez tartva ott hagyta öccsét.

Igen, ha valami vészhelyzet, akkor ez az.

 

*

 

Naruto fellélegezve lépett ki egy halom seprű mögül. Nem sok hiányzott, hogy észrevegyék. Miután a szobatársa, és a másik – aki, mint kiderült, a bátyja – elhagyta a nem túl nagy szertárt, és már csak a távolodó léptek zaját hallotta kintről, nyugodtan előjöhetett.

Ő se ment órára, ő is hallgatózott. Amikor nem sokkal ebéd után meglátta belépni a lila öltönyös fickót, és azt az undorítóan elégedett vigyorát, már érezte, hogy baj van. Különleges tehetsége volt a baj és rossz helyzetek érzékelésére, és a detektora most hangosan szirénázott. Még csengetéskor is ott nyomta fél füllel a falat, amikor meglátta Itachit – aki kísértetiesen emlékeztetett Sasukéra. Rögtön elbújt, nehogy észrevegye.

És az idősebb nemsokára vissza is tért öccsével. Naruto meg a takarítóknak fenntartott raktárban rekedt, és még némileg így is hallotta az irodából a hangokat, mivel a két helyiséget mindössze egy vékony fal választotta el.

Amikor a két fivér bemenekült az ő rejtekhelyére, majd frászt kapott. Még időben vackolta be magát a seprűk mögé, ahol a vaksötétben nem kereste senki.

Szépen lassan kinyitotta a szertár ajtaját és körbe kémlelt a folyósón. Tiszta volt a levegő. Kilépett a sötétből. Az irodából ideges szitkozódásokat hallott.

A kezét ökölbe szorította, olyannyira, hogy körmei apró félholdakat vájtak tenyerébe. A suli, amit az álmai megtestesülésének tartott, a suli, ami az egyik legkedvesebb hozzá tartozója tulajdonáé volt, veszélybe került. És ő nem szerette, ha bántják a szeretteit.

Nagyon nem.

Úgyhogy, ha az Uchihák intézkednek, ő sem ülhet tétlenül a seggén. A maga módján segíteni fog. Még ha az nem is lesz teljesen tisztességes.

 

*

 

Az óráknak vége volt, és minden diák fáradtan ballagott vissza a szobájába. Egy szőke fiú éppen most nyitotta majdnem sajátja ajtaját, és nem csalódott. Szobatársát, akit éppen keresett, bent találta.

Az ágyán ült, és a táskájában kutakodott, láthatólag valamit keresve. Naruto is leült a sajátjára. Igen, Sasukét kereste, de most, hogy megtalálta, már nem tudott mit mondani neki. Csak nézte, ahogy alkarja eltűnik a sötét táska belsejében, miközben felhányja valamiért tartalmát. Mit is akart ő tőle tulajdonképpen? A vészhelyzetről beszélni, nem vitás. De, hogy is kezdhetne bele? Hisz ez olyan bonyolult. Segíteni akart neki, mert ami ott a folyósón elhangzott, arról árulkodott, intézkedni kezdtek. És ő mindenképpen benne akart lenni a dologban. És ő maga tudta, hogyan is tudna segíteni nekik.

De biztos most akarja föl fedni titkát? Így, év elején? Nem, egyelőre így ez túl korai. Most még csak neki kell előkészítenie valamit.

A sötét hajú fiú megérezte magán a vizsgálódó tekintetet, kérdőn nézett szobatársa felé.

- Mi van?

- Hogy te ezt milyen szépen kérdezted, Teme! – szemtelenkedett Naruto. Igen, még nem fog ezzel kapcsolatban egy szót sem szólni. – Miért hagytál elkésni reggel? Fölébreszthettél volna…

- Azért, dobe, mert késő estig nem lehetett tőled aludni. Egész végig azt a szart nyúztad.

Állával az említett tárgy felé bökött. Naruto kezei ösztönből védelmezően nyúltak laptopja felé.

-          Melody nem egy ’szar’, és nem ’nyúztam’, hanem javítottam.

-          Oh, igen? És ha ennyire értesz hozzá, miért nem tudtad volna ezt nappal megcsinálni? Vagy mondjuk kevesebb zaj nélkül, hogy én is tudjak aludni…

-          Nem értek hozzá annyira – itt ő maga is tudta, hogy hazudik. – és nem voltam egyáltalán hangos, csak te túl finnyás vagy.

Kínos, feszült csönd. Csak mérgesen méregették egymást, tüntetően nem szólva egymáshoz. Ők ketten mindig megsértődtek egymásra valamin. És ha abban a pillanatban valamelyikük is egy rossz szót szól, képesek lennének mindenféle hezitálás nélkül egymásnak esni.

Sasuke végül tovább folytatta a kotorászást táskájában, és előhalászott onnan egy fekete tárgyat – jobban szólva a mobilját.

Föl állt az ágyról és az ajtóhoz lépett. Mindeközben folyamatosan követte őt egy kék szempár. A kilincsre tette a kezét, és csak a válla fölött így szólt.

-          Ne csodálkozz, ha későn jövök vissza. Akadt egy kis elintéznivalóm… nem mintha bármi közöd lenne hozzá.

Majd átlépte a küszöböt és eltűnt. Sasuke ezután úgy érezte, mintha az a mélykékség még a szobán kívül is végigkísérte volna lépteit. Habár tudta, hogy ez képtelenség.

Naruto fölsóhajtott. Igen, jobb ez így, hogy nem mondott semmit. Egyelőre még maga sem áll készen rá. Most lenne még neki is egy kis elintéznivalója – és agy, hogy Sasuke elhagyta a szobát, még könnyebb dolga lesz. Most már zavartalanul végezheti a dolgát.

Fölnyitotta Melody fedelét, és elindította. Gyorsan föl csatlakoztatta a töltésre is. Ez kemény munka lesz, még sokáig eltarthat. Szüksége lesz az áramra.

Ahogy bejelentkezett, Kinyújtóztatta kezeit. Bekapcsolta az internetet, vagyis rácsatlakozott az iskola wifi hálózatára.

Gyorsan gyűjtött egy kis lélekjelenlétet és ráment a keresőre. Szüksége lesz a hidegvérére. Most sok kudarcra kell, hogy felkészüljön.

Nem tőr be sehova, mégis annyi információt fog szerezni, amennyit csak tud. Aztán majd jöhet a többi.

Az a rész, amit legszívesebben átugrott volna. De az iskoláért megteszi majd. Tsunadéért. A diákokért. Sasukéért.

Várj! Hogy is jön ide a fiú? Áh, mit számít. Most feladata van, elfoglalt. Nincs ideje ezen gondolkozni.

 

*

 

Sasuke egyenesen bátyja szobájához ment. Ha az smst jól értette, Itachi ott várja. A faajtóhoz lépve bekopogott. Választ nem várva rögtön belépett. Egy kisebb csapat ember volt jelen, az ágyon Itachi ült, keresztbe tett lábbal, mint valami maffiafőnök. Öccse láttán elvigyorodott.

-          Áh, Sasuke. Egyelőre ekkora a csapat, de ki tudja, mint mondtam egyelőre. És természetesen nem hagyjuk, hogy az a féreg elvegye tőlünk ezt a helyet. Mert – és itt még szélesebb lett vigyora, sátáni hatást adva arcának. – mi nem hagyjuk.

Sasuke bólintott.

Hát igen… Ilyen lehet a pokol.